A terep lovaglás során kilovagolunk a lovarda kapuin túlra, a hegyek-völgyek, erdők-mezők, fű-fa-virágok közé.

Külső szemlélő számára ez a legvarázslatosabb dolog, ami az emberrel lóháton történhet. Ebben igazat kell adjak, de a csoda gyorsan rémálommá tud válni, ha az ember nem megfelelő lovastudással vág neki egy ilyen kalandnak.

A lovak kint sokkal vidámabban mennek előre, mint bent a pályán és ha a lovas még nem elég ügyes, könnyen elveszítheti az egyensúlyát, vagy bepánikolhat lova élénk viselkedésétől. Ezért terep lovaglásra csak olyan lovast viszek magammal, aki bent, pályán, már bizonyította rátermettségét, ügyességét, gyakorlottságát.

Ezalól kivételt jelentenek azok a téli vagy nyári séta terepek, amiket gyalogos, lovat vezető oktató visz ki. Előfordulnak olyan időjárási viszonyok (rekkenő hőség, fagyott talaj), amikor bent pályán nem jó lovagolni, ám mégis akad olyan “elvetemült”, aki lovagolni szeretne. Ilyenkor fel szoktam ajánlani a séta terep lehetőségét, ami koránt sem rejt magában annyi veszélyt, mint egy rendes terep lovaglás. Ilyenkor az oktató vezeti a lovat, a lovas pedig gyönyörködhet a táj szépségeiben.